|
|||
Őket olvasom:
|
Címkék: katedralis, ken follett, regény
Ken Follett: Az idok vegezeteig
Pro: nem egynapos olvasmany, bestseller-hez kepest ertekelendo tortenelmi huseg Kontra: hosszu, sokat ismetel Osszefoglalas: A katedralis jo konyv. Nem szepirodalom, nem is annak keszult, de kellemes kikapcsolodast nyujt azon a par delutanon, amit raszanunk. Hozza azokat a kliseket, amiket egy ebben a korban jatszodo konyvtol elvarunk, vannak benne sikamlos reszek, amiktol jobban eladhatova valik a konyv, es meg csak veletlenul sem eroszakol rank olyan tudasanyagot, amit egy atlagos olvaso mar nem tudna kezelni. Olvastatja magat, szorakoztat, neha megrokonyodest kelt, de nem kell amiatt aggodni, hogy almatlan ejszakakat okoz. Ponyva, a szo jo ertelmeben, ami akarki akarmit mond, jol jon a nyari esteken, amikor a melegtol lehetetlen aludni. Sok orszagban sokmillio peldanyban eladtak, gondolom Follett is egesz jol eleldegel(t) belole, a spin-off-ok is hoztak valamennyit a konyhara (pl. ez), szoval igazi sikertortenet. Talan tul sikeres is, mert az iro ugy gondolta, hogy lerangat meg egy (-ket) zsiros bort rola. Ugyanazok a szelek Az Idok vegezeteig 200 evvel a Katedralis-ban leirt cselekmenyek utan jatszodik: a katedralis all, Kingsbridge viragzik, de mar latszodnak a romlas elso felre nem ismerheto jelei. A katedralist iranyito baratok maradisaga miatt a varos lemaradni latszik a konkures Shiring mogott, a varosi gilda (helyi mesteremberek elit klubja) tehetetlenul vergodik beklyoiban. A varos eloljaroja, Edmund, a gyapjukereskedo hiaba probalja felfuttatni feltunoen ertelmes Caris lanyaval a piacot, a katedralist iranyito egyhaziak (Anthony, majd kesobb utodja) mindig keresztbetesznek nekik. ekozben Jack epitomester kesei leszarmazottai (amugy erdekes modon Edmund csaladja is ebbe a csoportba tartozik) mas bajokkal vannak megaldva: letaszittatnak nemesi tronjukrol, es a vilagi rangletra aljarol kell magukat ujra feldolgozniuk. Az ertelmes Merthin asztalos[per]mesterember palyat kapja jussul, mig occse, az eroszakos es erosen korlatolt Ralph a nemesseg letrajan probal tobb-kevesebb sikerrel felkapaszkodni. Harmadik szalkent ott van a kozeli Wileigh-bol Gwenda, aki a napszamos parasztok keseru mindennapjait eli, es epekedve vagyik Wulfric utan, aki termeszetesen masik lanyba/nobe szerelmes. Aztan a szereplok utjai tobb soron is osszefonodnak a tortenet 1000 oldalas folyama alatt, hogy aztan a vegen minden szepen letisztazodjon, ahogy azt elvarjuk. 2D Mint azt a bevezetoben irtam, Follett-et nem az Umberto Eco-t megszegyenito tudomanyos megalapozottsaga miatt szerettuk meg anno. Nincsenek itt sem nagyon meglepo fordulatok, elmelkedo szerzetesek, mely karakter-rajzok. A lenyeg az intrikakon es a cselekmenyszovesen van, ami neha brazil szappanoperakat megszegyenito modon csavarog ide-oda, valahogy ugy, mint amikor az agyhalott sogor elokerul egy eskuvon, csakhogy leleplezze az oromanya 6 evvel ezelotti uzelmeit a portassal, aki nem mellesleg a volegeny apjanak volt szobatarsanak a gyontatopapja. A szereplok egyertelmuen elkunonulnek jokra es rosszakra, es mindig, amikor azt hinnenk, hogy a jok gyoznek, jonnek a rosszak, es mar "csakazertis" keresztbe tesznek nekik. Ez a gyakorlatban megszamlalhatatlanul sok cloffhanger-t eredmenyez, ami kb. azt jelenti, amikor egy fejezet vegen valami varatlan fordulat tortenik, de csak az utolso mondattal utal ra (mint az emlitett agyhalott-as tortenet). Ez egy ideig szorakoztato, de a vegen hozzaszokunk, es amikor az otszazadik oldal kornyeken azt olvassuk, hogy a gyapjuvasar felfutott, ez-meg-az megepult, ujra elkezdtek remenykedni az emberek, akkor mar sejtjuk, hogy kethajtasnyira ott lesz valami, ami keresztulhuzza az egeszet. Megszokotta, hovatovabb unalmassa valik, es mar varjuk, hogy mikor lesz vege az egesz kalvarianak. A karakterek sem segitenek; a jok jok, a rosszak rosszak, fejlodni nem fejlodnek, az okos es ketkedo Caris a konyv elejetol a vegeig ugyanugy viselkedik, ahogy az ugyes es tehetseges Merthin is. Ralph vegig bosszuszomjas es agressziv, Godwyn es Philemon pedig sunyi es torteto. Mindenkinek megvan a helye, igy mikor rajuk koncentral a tortenet tudjuk, hogy mire szamithatunk. A fordulatok is inkabb felfordulatok, pillanatnyi fellelegzesek a csavarok erdejebol. 700 oldal utan azt kivanjuk, hogy barcsak az osszes karakter meghalna a pestisben, akkor sem lenne kar. Borura deru Persze a sok felszinesseg nem art akkor, ha nem is titkolt cel az atlagolvaso elbuvolese. Itt legalabb nincsen Coelhoi patosz, alszentseg, minden koszos, maradi es autentikusan sotet-kozepkori. Az erotikus jelenetek nem olyan obszcenek, mint az ugyanazon a neven futo, de mas szerzotol szarmazo Katedralis cimu scifi-ben, a kinzasok szinten csak mutatoban jelennek meg, csupan annyi ideig, ami meg nem riaszto. Ha az ember elmerul benne, akkor tenyleg arra eszmelunk, hogy eltelt x ora, es elolvastunk 150 oldalt. Nem terhel felesleges gondolatokkal, ami neha aldasos, es ami szamomra peldaul eppen idealis volt, leven van eleg dolog, ami miatt aggodnom kell, nem hianyzik meg, hogy egy konyvon torjem a fejem egesz este. Az etelek leirasat kifejezetten elvezetes olvasni, mindenki hig sort es vizezett bort iszik, heti heti/havi rendszeressegel furdik. Szinte erezzuk az ispotany buzet, halljuk a kocsma zajait, latjuk a foldeken robotolo parasztokat. Ez pedig jo. Nem egynapos egynapos kaland Nyilvanvaloan elerte celjat a konyvvel Ken baratunk: bestseller folytatast irt egy bestseller konyvnek. Termeszetesen ez a tortenet magaban nem lenne akkora siker, mint igy, de kenyelmesen ellaviroz a Katedralis farvizen. Pont az, amit vartunk tole; habkonnyu nyaresti kikapcsolodas, elvezheto regeny, kiszamithato tortenet happy-enddel. Ha pedig ezek utan ugy erezzuk, hogy meg mindig nem volt eleg Kingsbridge-bol, akkor jo hirem van: 2014-ben jon a folytatas. Ezt olvashatjuk az idok vegezeteig.
Ahogy azt gondolom eszrevetettetek, angol billenytuzetes gepen dolgozom, igy az ekezetek legnagyobb sajnalatomra eltuntek, ami kulonost mellekizt ad a bejegyzeseknek. Remelem elnezitek ezt nekem. Kedves Olvasók! Bár nagy reményekkel zártam az elmúlt évet, de most mégis kisebb alkotói válságba kerültem, így valószínűleg egy ideig nem jelentkezem rendszeresen. Kissé megcsömörlöttem a fejlődési irányok bezáródásától, és jelenleg nincs több energiám, amit blogírásra fordíthatnék, főleg úgy, hogy küszöbön az angliai kiköltözésem. Szóval búcsúzom, de csak ideiglenesen, addig pedig jó olvasást mindenkinek! - EszkiMóczy -
Kategóriák: Kép-legény
Címkék: comic, deadpool, fáklya, fantasztikus négyes, graphic novel, hulk, képregény, Marvel extra, pókember, szürke hulk, új marvel extra Stan Lee, Peter David, Joe Kelly, Dan Slott - Új Marvel Extra
Kontra: a pókember történet magában kissé lapos Értékelés: Ha beírjuk a keresőkbe, hogy Marvel extra, szinte csak olyan bejegyzésekbe botlunk, amikben könnyfátyolos szemű recenzorok áradoznak gyerekkorukról, amikor csorgó nyállal vizslatták az újságosok standjait, keresve a legújabb Marvel Extra számot. Valószínűleg a mennyekbe dicsőítik a sorozatot, az új részt is, mert a rózsaszín felhő még mindig a szemük előtt lebeg, és az objektivitást még csak hírből sem ismerik. De honnan is a nagy nosztalgia? A Marvel Extra nagyon fontos sorozat volt a kilencvenes évek derekán. A kéthavonta megjelenő füzetekben olyan, manapság csak mini-sorozatoknak nevezett történeteket olvashattunk, amiken keresztül jobban megismerhettük a Marvel univerzumot. Mivel akkoriban (1993-1996 között) még csak az X-Men és a Pókember sorozatok futottak itthon a Marveltől, így a képregényrajongók ki voltak éhezve a színes kockák univerzumának akármilyen megnyilvánulására. A sorozat segítségével olyan történeteket ismerhettünk meg, mint a Titkos Háború vagy Kraven utolsó vadászata, és emellett csodálhattuk Galactus nagyságát és a Bosszú Angyalainak szoros harisnyáit is. De a Marvel Extra lapjain keresztül ismerhettük meg a Fenegyereket és a Vasembert is közelebbről. Ami még különlegesebbé tette a köteteket azok a leírások voltak, ugyanis minden részben egy-két oldalas leírások keretében mutatták meg az adott kötetben szereplőket. Súly, szemszín, különleges képesség, semmi sem maradhatott rejtve a sok kis kockafejű olvasó előtt. A sorozat megszűnése után már-már legendás kultusz övezte a Marvel Extrát, egészen tavaly októberig.
De nézzük meg szépen sorjában. A füzet uszkve 120 oldal, benne négy történettel. A főszereplők közül az első a legismertebb: nem más, mint Pókember, aki szinte minden médiumon sikeres; lehet szó képregényről, filmről, számítógépes játékról, a neve elad szinte mindent. De nem csak őróla olvashatunk, itt van a Szürke Hulk, Fáklya a Fantasztikus Négyesből, és Deadpool is, aki eddig nem jelent még kis hazánkban. Ez utóbbi nagyon hasonlít Pókemberhez, fanyar humora, de még kosztümje is erősen hajaz pókfejű barátunkra. Ők négyen három különböző sztoriban szerepelnek, hogy miért csak háromban, azt nem árulom el (haha). A képregény tényleg sokban hasonlít a nagy névelődre: a kisebb sztorik, az eddig nem ismert karakterek feltűnése és a karakterbemutatások mind-mind hajaznak a régi verzióra. Annyi különbség mégis van (bár ez lehet, hogy a premier rész különlegessége), hogy egyik történet sem kezdete egy többrészes mini-sorozatnak, vagyis tekinthetjük egy stand-alone kötetnek is. Az egyes részek fontossága is ingadozó, mert míg a Fáklyás történet a karakter életében fontos eseménynek tekinthető, addig a Hulkos sztori inkább csak amolyan bohó böffentés, amit inkább a karácsonyhoz közeli megjelenés miatt rakhattak be a füzetbe.
A külcsín tekintetében nincs kifogásolnivaló: kevéssel kisebb formátumú, mint a szokványos képregényméret, de igényes, szép fényes lapok és jó ragasztás jellemző a kötetre. A színek is a helyükön vannak. De csak hogy beálljak a sorba: akármilyen rosszat írtam is az Új Marvel Extráról, végig nagyon élveztem az olvasását. Jó érzés töltött el, hogy újra előkerült egy ilyen jó sorozat, és remélem, hogy az eladások jól fognak alakulni, és jönnek majd folyamatosan a következő kötetek is. Egy biztos vásárlója már van.
Címkék: Ellopták, Eltűnt mesterművek galériája, festmény, hvg, hvg könyvek, könyv, lopás
Jonathan Webb - Julian Radcliffe: Ellopták - Eltűnt mesterművek galériája
Pro: szép formátum; igényes kidolgozás; jó ötlet Kontra: vontatott, sok ismétlés Összefoglalás: Igenis van még új a nap alatt, mondhatnák a lelkes könyvolvasók eme könyv címének láttán. Egy album, amiben összegyűjtik azokat a történeteket, amik ellopott képekről, képzőművészeti alkotásokról szólnak, mindezt úgy, hogy közben nézegethetjük is az adott műveket a szép képeken, hát ez valami, csak nem sablonos. Bár a könyv ára borsos, de szerencsére a kiadótól általában olcsóbban meg lehet rendelni, hát uccu neki, jöjjön, aminek jönnie kell! Az albumban olvasható történetek egy bizonyos Art Loss Register (Elveszett Művek Katalógusa, ALR) körül mozognak, ami egy olyan adatbázis, amelybe felviszik azokat az alkotásokat, amelyeket elloptak, hogy később, ha újra felbukkan, könnyebben lehessen azonosítani őket. A cél a lopások visszaszorítása, és bár a cél nemes, a könyv már a kezdő felütésnél jelzi: évente több ezer művet lopnak el napjainkban is. Ez nem tölt el különösebb boldogsággal egy olvasót sem, bár hozzá kell tenni, hogy jómagam nem rendelkezem egy nagyobb értékű művészeti alkotással sem, így nem is lombozódom le annyira, amikor a több millió dollárt érő (sic!) képek ellopásáról olvasok. De ha már olvassuk, legalább szeretnénk jól szórakozni, ha már lehet ilyet mondani lopások esetén. Fejünkben ott a képzet: jólfésült férfiak és bombázó nők egy-két nagysebességű autós üldözés közben lovasítanak meg több nagy értékű festményt, de persze nekik szurkolunk, mert akitől ellopják, az még gonoszabb ember (egyik szeme helyett lézer van beszerelve, vagy átverte antihősünket a múltban, vagy csak nem gyűjti szelektíven a szemetet), és így akkor, hogy a kevésbé gonoszhoz kerül illegális cselekedet által, azért mégsem annyira rossz, nemde? Izgalmakat várunk, akciót, mert Hollywood minket is megrontott. Az igazság viszont az - márha hiszünk a könyvnek - hogy a valóság unalmasabb ennél. Ez persze nem meglepő, a valóság legtöbbször unalmas és száraz, de a remény hal meg utoljára. Ennél a könyvnél úgy a tizedik oldal környékén. Történt ugyanis, hogy a szerző/k nem tudták eldönteni, hogy most mi is lenne a könyv fő célja. Bemutatni a legismertebb lopásokat, vagy a legizgalmasabbakat? Katalógusszerűen, grafikonokkal és táblázatokkal illusztrálva bemutatni a legális és illegális műkincskereskedelmet? Vagy csak a szórakoztatás? Mivel ezt nem sikerült eldönteni, vagy nem kaptak egy keményebb kezű szerkesztőt, ezért elég suta lett a elkészült mű. A történetek legtöbbje kimerül az esetek ismertetésében, vagyis X-től ellopták a művet, harminc évig rejtegették, oda-vissza adták illegálisan, hogy aztán megint előkerüljön, és tíz év pereskedés után visszakerüljön/ ne kerüljön vissza az eredeti tulajdonosához. Majd ennek a sablonnak az ismételgetése. Az elején még többször előkerül az ALR, aztán a második világháborús résznél már fel sem merül. Nem érezzük a koncepció kivitelezésének ívét, csak az újra és újra előkerülő sablonsztorikat, meg a - már elnézést, de - nyavajgást, hogy a rendőrség nem figyel oda eléggé a műkincslopásokra, nincs pénz a prevencióra, a műkereskedők korrupt illegális szervezetek, a múzeumok meg kokettálnak velük, hogy felsrófolják az egyes művek árát. Az egésznek tipikusan amerikai-szaga van. Mármint a könyvnek. Sok szöveg, kevés lényegi információ. Csillog-villog, de közben elfelejt közölni, unalmas, pedig izgalmas szeretne lenni. Sajnos eddigi tapasztalataim alapján ez nagyon is jellemző a HVG által kiadott könyvekre. Az Ellopták! sem kivétel; sokat akart a szarka, újfent. Kíváncsi lennék, hogyan írná ezt meg egy európai író.
Kategóriák: Kortárs magyar, Kácsor Zsolt
Címkék: barbarus, Géza fejedelem, Imre herceg, István király, István király blogja, kácsor zsolt, Koppány, magyar história, magyar történelem, regény István király blogja, avagy hogyan alapítottam meg Magyarországot valójában?
Pro: fogyasztható történelem; nagyszerű stílus Kontra: olvasnánk még, de hamar vége van; a neten is olvasható Értékelés: A fantasztikus Barbarus után alig vártam, hogy megkaparintsam Kácsor második könyvét. Már a címe is nevetésre sarkallt: István király blogja, avagy hogyan alapítottam meg Magyarországot valójában? Ilyen felütés után, ismerve az előző művét, nem csalódhattam. És valóban; a könyv élvezetes, és emellett szatirikus is egyben. A címből sejteni lehet, hogy államalapító királyunk, I. Szent István gondolatait olvashatjuk majd benne. De ráadásként kapunk Géza, István apja és Imre, István fiának történetből is. Ez kvázi annyit jelent, hogy gyermekkorától haláláig végigkísérjük történetét, amibe értelemszerűen beletartozik a két említett személy is. Persze itt van a család többi tagja is: Sarolt, az anya, Gizella, a feleség, de találkozhatunk Gyulával, az erdélyi nagybácsival, és Koppánnyal, az unokatestvérrel is. Róluk aztán sok érdekes dolog is kiderül. Például az, hogy mind Géza, mind pedig István (vagy ha úgy tetszik, Vajka) szenved az enyhén szólva is uralkodói jellemmel megáldott feleségeik hóbortjaitól. Vagy hogy Koppány nyugati uralkodóházak aranyifjait megszégyenítően idegesítő és rhraccsol. Imre herceg meg Krisztus hű követője, és az ország első számú kedvence, ellentétben Istvánnal, akit gyűlölnek, mert mindenkit felnégyeltet, aki nem néz szépen. Megint azt lehet érezni olvasás közben, mint amit a Barbarus közben is megfigyelhetünk: jobban tetszik a könyv által megismert történelem, mint a valódi, és legalább olyan valóságosnak érezzük. Lelki szemeink előtt feltűnik Kácsor, ahogy lúdtollal a kezében, csuklyával a fején üldögél István király jobbján, és jegyzetel. A jellemek valósnak tűnnek, a történet pedig, ahogy a könyvekből ismerjük, valóban igazi. A könyv napjaink világára vetítve is tartalmaz utalásokat: elég csak a túlmagyarokra gondolni, akikből manapság is akad jópár. Az író nem rest megfricskázni a sok turulmadaras, árpádzászlót lengető ökröt: Géza azt mondja fiának, Vajkának a halálos ágyán, hogy ha majd a felső levegővilágban lesz, levadássza a turulmadarat, ami együtt hempergett a magyarok ősanyjával, mert miatta van ez az egész hóbelebanc. Ennyit erről. Kácsor történelme jó és továbbra is nagyon élvezetes. Egyetlen baj van vele: túl rövid. 180 oldal amúgy sem hosszú, de ilyen kis formátumban ilyen nagy betűmérettel tényleg nagyon soványka. Persze jóból kicsit adnak, de az Olvasó falánk jószág: ha valami tetszik neki, akkor többet és többet akar belőle. Remélem Kácsor már a következő könyvén dolgozik.
Címkék: 2010, év vége, filozofálgatás
Először is: az elmúlt év Bár van még néhány nap, de talán sok egetrengető dolog már nem fog történni, így megvonhatjuk azt a bizonyos mérleget. Legfontosabbként a blog megalakulását emelném ki, mert bár sokkal hosszabb időnek tűnik, de idén januárban alakultam meg (újra, sok elvetélt próbálkozás után). Közel 65 bejegyzést sikerült idén összehozni, ami nem nagy szám, de kicsit átszámolva fajlagosra kijön, hogy több, mint egy bejegyzést összehoztam hetente. Hurrá! Voltak itt kultregények (Harcosok Klubja), nagy meglepetések (Jaj a legyőzötteknek), és persze közepes minőségű alkotások is (Ellentétek). Egy kis statisztika a blogról: Ami biztos, hogy nem jött össze az 50 könyv, amit elterveztem idénre, de különösebben nem vagyok lehangolva. Az eredeti prognózisból csak hat könyvet sikerült elolvasni, és ha valamit megtanultam, hát azt, hogy ne készíts prognózisokat, az élet úgyis adja majd magát. Teljesen felesleges eltervezni, hogy milyen könyveket szeretnék elolvasni, ha közben óriási leértékelések lesznek évközben, és veszek 10 könyvet. Így nem mondanék címeket, felesleges. Maradok a regényeknél, de elkezdtem érdeklődni a kisepikai művek iránt is, ha nem is novellákból, de kisregényből többet szeretnék olvasni. Felvételt nyertem a Szépíró Mesterkurzusra, ami az év egyik legnagyobb csalódása volt, semmi használhatót nem hallottam. Persze ott ülhettem kortárs írókat hallgatva, de sokkal jobban érdekelt volna, hogy ők hogy írnak, az alkotás folyamata, ehelyett kaptam egy nagy rakás sületlenséget. Komolyan mondom, nem érte meg a vonatjegyek árát sem, amit ráköltöttem. Sokat filozofáltam, a könyvek és úgy általánosságban minden jövőjéről, arról, hogy merre haladunk. Feldobtam, hogy meg kéne alakítani a Magyar Olvasó Szövetséget, ami egyelőre legalábbis süket fülekre talált. Ötleteim vannak, de nem hajt a tatár, úgyhogy vezetem a kis noteszomba amik eszembe jutnak, és egyszer, pár év múlva feldobom újra az elképzelést. Másodszor: a jövő A könyvpiacon trendfordulást vizionálok: az e-olvasók és táblapécék elterjedésével gyökeresen meg fognak változni az emberek olvasási szokásai. Már most is lehet kapni akár 30.000 Ft-ért táblapécéket itthon, úgyhogy ingerküszöb alá mozdult az eszközök ára. Mivel csillog-villog, ezért sok embernek meghozhatja a kedvét az olvasásához, idegen nyelvű könyvek és szótárak esetében (ahol sokkal egyszerűbb elektronikusan keresni, mint végiglapozgatni a könyveket) még jobb is, mint a hagyományos formátum. A kisebb kiadókkal pedig már akárki kiadathatja a könyvét, így sokkal több féle anyaghoz hozzájuthatunk, ha tudjuk használni az internetet. A jövő év amúgy számomra zűrös lesz. Megyek ki Angliába, másodjára, és sok előkészületet kell még megtennünk, mielőtt itthagyjuk az országot. Ez azt is jelenti, hogy olvasásra is kevesebb idő fog jutni, kinn pedig nem kezdek el felhalmozni magánkönyvtárat, úgyhogy valószínűleg beruházok majd egy readerbe vagy táblapécébe. Ráerősítek az angol nyelvű könyvekre is, próbálom majd a kinti megjelenések közül az érdemesebbeket ide is felvinni, hogy kire lesz érdemes odafigyelni a jövőben. Az itthoni könyvespiac is alakulgat majd, a kisebb kiadók erősödését várom, és főleg az e-könyvek nagyobb térnyerését a városokban. Az olvasást ezek után is szorítja majd háttérbe az internet, és főleg a tvzés. Egy biztos: az olvasás továbbra is megmarad mindenkinek, akinek szüksége van rá, úgyhogy kedves könyvesek, ne aggódjatok, lesz olvasnivaló a jövőben is! Amíg lesz fizetőképes kereslet, addig nem érdemes a könyveket és az olvasást temetni, és nagyon úgy tűnik, hogy idén karácsonykor is a könyv lesz az egyik slágerajándék. Amit mi tehetünk az az, hogy olvasunk, és leírjuk élményeinket, amitől lehet, hogy másnak is megjön a kedve az olvasáshoz. Idén még jelentkezem néhány könyves poszttal, úgyhogy nem búcsúzom, de mindenesetre mindenkinek Kellemes Ünnepeket és Boldog Új Évet Kívánok!
Címkék: Brutus, Ceasar, Cézár, dráma, Julius Cézár, könyv, merénylet, róma, shakespeare, Te is fiam Brutus, történelem
William Shakespeare: Julius Ceasar
Pro: Kiválóan végigvezetett történet; történelmi hűség Kontra: a nyelvezet miatt néha nehezebben érthető dialógusok Értékelés: Sokan szenvednek az ú.n. szelektív-történelem szindrómában napjainkban. Ennek lényege, hogy a történelemből csupán néhány momentumra emlékezik a delikvens, főleg azokra, amik a popkultúrában használatosak, és ez alapján alkotja meg egyes történelmi események teljes szerkezetét. Vegyük a könyv alapját képező történetet: mi az, ami előjön, ha Cézár halálára gondolunk? Ugye, hogy a "Te is fiam, Brutus"? Vagyis Cézárt a fia szúrta le, hogy miért, az nem is érdekes. A műveltebbeknek még a március idusa szókombináció is beugrik, de hogy az most az eleje, közepe vagy vége a hónapnak, az már nincs meg. Ha Te is a fent említett kategóriába tartozol, akkor ajánlható neked Shakespeare drámája. Ha elolvasod a Vörösmarty által lefordított szöveget, akkor nemcsak a történelmi eseményekkel leszel tisztában, de még egy jó könyvélménnyel is gazdagodsz. Maga a könyv nem hosszú időt dolgoz fel: i.e. 44. március 14-én indul, és pontosan i.e. 42. október 23-án végződik. A gyilkosság előestéjén Brutust felkeresik a későbbi merénylőtársai, és gyors cselekedetre szánják el maguk: az önkényuralomra törő despotának, Cézárnak halnia kell! Jobb időpont nem is lesz rá, mint március idusa, vagyis 15-e, amikor a szenátus előtt szólal fel a majdnem uralkodó. Annak rendje s módja szerint megtervezik a merényt, és kivitelezik; először Cassius szúr, majd utána a többiek, és nem aprózzák el: több tucat szúrást ejtenek rajta. A kialakult zavarban először a retorikában jártas Brutus beszél a tömegekkel, utána Antonius, Cézár híve következik, hogy búcsúbeszédet mondjon a halott uralkodó felett. Neki aztán sikerül teljesen feltüzelnie a tömeget, és a merénylők ellen fordítania. Brutusék menekülnek, megalakul a triumvirátus, és megütközik a merénylők seregeivel Philippinél. Itt aztán szomorú véget ér a történet, és az élők nemesen távoznak a holtak világába. Hihetetlen, hogy milyen alapos munkát végzett az író. Akkoriban ugye nem két kattintás volt eljutni a Iulius Ceasar szócikkhez a wikipedián, és mégis, a most is elismert történelmi adatok alapján írta meg a drámát. Ha visszakutatjuk, rájövünk, hogy bár be van csomagolva, de valós történelmi eseményeket dolgoz fel a mű. És ami a legfontosabb, a mondat, amit mindenki ismer, nem éppen úgy hangzik el, mint ahogy ismerjük: "és még te is, Brutus?", szakad ki a kérdés a haldokló Cézár szájából. Az igazság ugyanis az, hogy nagy valószínűséggel nem volt apa-fiú kapcsolat a két személy közt, csak a pletyka annyira erősen tartotta magát, hogy így, 2000 év után is sokan elhiszik (jó hír ez a hallhatatlanság után ácsingózó celebhírességeknek). A többi részlet (a szereplők, események, stb.) is a helyén van, és persze dramatizál a szerző, de az eseményeket nem változtatja meg. Ha már dráma: a szokott kellékek itt is megvannak. A történet főszereplője (a cím, mint említettem, becsapós) Brutus, a morál embere, aki nem bosszúvágyból, hanem nemzetféltésből adja a fejét a merényletre. Aggódik, hogy Cézár - tudata elhomályosodva saját nagyságától - eltörli a köztársaságot, és egyeduralomra tör. Nem látván más kiutat, beáll a merénylők közé, kiknek vezetője Cassius. Az ő célja - mint ahogy azt Octavianus a történet végén elismeri - tiszta volt, nem hajtotta Cézár ellen személyes indulat. Talán ez a legérdekesebb a műben: Brutus egyenes, jellemes ember, akit a sors (vagy valami hasonló erő) sodor oda, ahová aztán jut. Történelmi szempontból ez volt a legjobb lépés: ha nem öli meg Cézárt úgy biztos, hogy nem hallottunk volna róla, így viszont mindenki ismeri a nevét. Hasonló eset, mint az amúgy semmilyen jelentős dolgot véghez nem vivő Tutanhamon esete, akit amiatt ismerünk, mert épen találták meg a sírját. A könyv Vörösmarty fordításában egészen egyedire sikeredett. Temérdek kifejezést valószínűleg ide talált ki az író, sokszor a szótövek sem az eredeti alakok, de a szövegkörnyezetből legtöbbször ki lehet következtetni, hogy mire gondolt. Igazi felüdülés a sok regény után egy ilyen, nyelvi igényességgel megírt mű olvasása. Majdhogynem simogatta a szememet olvasás közben. Aki aggódik, hogy nem tudná végigolvasni, annak üzenem: az Európa Diákkönyvtár sorozatban megjelent Shakespeare gyűjteményben nem egész száz oldal az egész. Aki nem fél a szép szövegtől, az mindenképpen vegye kézbe, és gyönyörködjön benne.
Több óriásplakát-ötlet is eszembe jutott (egy tömegközlekedéssel kapcsolatos, egy pedig kifejezetten felnőtteknek szóló), de már csak azért sem puffogtatom el az összes muníciót itt a blogon, mert - bár nem gondolom, hogy annyira fontos lennék, de - nemrég az indexen olvastam egy cikket (itt), amiben majdhogynem visszaolvastam egy-az-egyben azokat a gondolatokat, amiket legutóbb leírtam (méghozzá az olvasás oktatásáról szólót, vagyis hogy először kedveltessük meg az olvasást, majd vezessük be a módszertanba a gyerekeket, és csak utána térjünk át az irodalomtörténetre). Amúgy maga a felmérés - mint ahogy az lenni szokott - sok érdekes információval szolgál, amiket viszont hiba lenne kontextus nélkül olvasni. Egy diagramot mégis hadd emeljek ki:
Ahogy az előző bejegyzésben is említettem, a belterjesség elkerülése végett nem elsődlegesen azoknak kellene az olvasást reklámozni, akik már amúgy is sokat olvasnak (és akik nem mellesleg stabil bázisát adnák a MOSZ-nak), hanem azoknak, akik billegnek az olvasók és nem olvasók kategóriája között. Ők a fenti diagramon zölddel és pirossal vannak jelölve, és látszik, hogy ők fogytak el igazán. A középosztály, akiknek nem életstílus az olvasás, de néha azért kézbe vesznek egy-egy könyvet, és úgy tekintenek rá, mint a szabadidő eltöltésének egyik alternatívájára a TV és az internet mellett. Természetesen az első oszlop születésekor még nem létezett az internet, a TVben pedig nem sok mindent lehetett nézni. Az e-readerek és táblapc-k elterjedésével valószínűleg épkézláb vetélytársat tudnak majd felmutatni az olvasni szeretők, így nem lesz kifogás, az infrastruktúra is segít nekünk. Szóval megfagyva bár (odakinn zuhog a hó), de törve nem, továbbra is dolgozok, ha máshogy nem is, hát papíron, a MOSZ-on. Stay tuned.
Címkék: blog játék, kedvenc könyv, könyvcímek, körbeadós
Huh, vége van! Jó mulatság ... volt! Most megyek ledőlni.
Címkék: agave kiadó, Halállista, krimi, kritika, regény, Skandináv krimi, Tim Davys
Tim Davys - Halállista
Pro: plüssállatok; szövevényes, elgondolkodtató történet Kontra: első olvasatra nem teljesen befogadható Idézet: "Arcomon szégyenpírral vallom be, hogy leggyengébb pillanatomban akként gondoltam a napra, amikor a Sofőrök elvisznek, mint amikor végre véget ér a harcom a gonosszal. És akkor megmenekültem. Megmenekülni az élettől a halálon keresztül olyan, mintha a hátam megvakarására irányuló késztetést azzal győzném le, hogy levágom a mancsomat." Értékelés: Mollisan-város plüssállatokkal benépesített tirke-tarka utcáinak mindennapjait nagyon is evilági problémák mozgatják. Medve Erik kutyaszorítóba kerül: ha nem sikerül megoldania a lehetetlen küldetést, akkor számolnia kell egy régi - de nem jó - ismerőse kegyetlen bosszújával. Egyik reggel Medve Erik ajtaját két gorilla (értsd: plüssgorilla) zúzza be, hogy azon belépve Galamb Miklós, a helyi maffia találkozóhelyeként ismert Monokowski Kaszinó ura, ultimátumot adjon hősünknek: vagy sikerül elérnie, hogy lehúzzák a nevét a hírhedt Halállistáról, vagy végez szerelmével, Nyúl Emmával. A megrettent medve kezdeti meglepetéséből felocsúdva összehívja a régi bajtársaiból álló csapatot: Varjú Tom-Tom-ot, Gazella Lalit és Kígyó Márkot, hogy együtt kutassák fel a rejtélyes lista forrását. A Halállista ugyanis csupán egy legenda; senki nem tudja biztosra mondani, hogy tényleg létezik, viszont mindenki meg van győződve róla, hogy a Szállítók, ezek a szintén eléggé titokzatos élőlények bizonyos szisztéma alapján gyűjtik be azokat, akik végső útjukra indulnak az ismeretlenbe. A polémiát feloldandó Erik és kis csapata nyomozásba kezd, hogy megmentse szerelmét és végére járjon a dolgoknak. Elsőre elég lineárisnak tűnhet a koncepció: a főhőst egy kis eséllyel megoldható probléma elé állítják, veszélybe sodorják a számára legfontosabb személyt, ezek után összehívja régi barátait, majd sok nehézség árán megfejti a rejtélyt, és fontos erkölcsi tanulságokat levonva kifut a naplementébe, majd feljön a Happy End felirat, és a végcím. De - szerencsére - a Halállista nem szokványos regény, és így utólag visszagondolva még csak nem is krimi. Mielőtt továbbhaladnánk, ki kell térnünk egy nagyon is aktuális trendre. A Jo Nesbo és a Millenium Trilógiát jegyző Stieg Larsson nevével fémjelzett skandináv krimi (SK) egyre nagyobb népszerűségnek örvend nemcsak hazánkban, hanem az egész világban. Az SK leginkább felismerhető karakterisztikája a bonyolult, és legtöbbször beteges érzelmi hálók kusza szövevénye. A történetekben kendőzetlenül beszélnek családon belüli és nemi erőszakról, fajgyűlöletről, és nem ritkán ennél is kegyetlenebb dolgokról. A karakterek pedig hullanak, mint a legyek, legyenek akár mellék- vagy főszereplők. Aki SK olvasására adja a fejét, annak érdemes utánaolvasnia ennek az új műfaj-kezdeménynek, nehogy aztán meglepetések érjék később (a HVG közölt egy írást az SK-ról, az oldalon való regisztráció után itt olvasható). Az SK karakterisztikája markánsan megfigyelhető a Halállistán is, bár Davys képes volt ezt is egy kicsit másképp megfogni. Vitathatatlanul a legnagyobb dobás a plüssállatok jelenléte a történetben. Utánagondolva az olvasottaknak rájövünk, hogy nincs egyetlen a történet szempontjából jónak nevezhető szereplő sem, mindenki valamilyen szinten deformált személyiség. És, valljuk meg őszintén, aberrált plüssállatokról olvasni igenis unikális dolog. Gonosz plüssgalambok, plasztikai sebész plüssméhek, szexuális szado-mazo szolgáltatásokat pénzért áruló plüssgazellák tűnnek fel, és akárhogy is, nem tudjuk elképzelni, hogyan is nézhetnek ki. Ez a fajta kizárás objektívvé, távolságtartóvá tesz minket, elveszi a beleélés lehetőségét. Ehhez társul a nem lineáris történetmesélés, hiszen az alap cselekményen túl darabról-darabra ismerjük meg Medve Erik múltját, a Halállista alkotójának gondolatait (személyét nem), Nyúl Emma történetét, Patkány Rozit, és még sok minden mást is. A könyv végére érve rájövünk, hogy sok mindent továbbra sem látunk át teljes mélységében, ami újraolvasásra sarkall. Ezt persze nem bánjuk, hiszen nagyon jól van megírva a történet, igazi csemege a krimi rajongóinak. Ha értékelni kellene, akkor viszont bajba kerülök. Bár nagyon tetszett a könyv, mégsem volt kiemelkedően jó. Sokszor épít a szokásos hatásfokozó elemekre (pl.: a fejezet utolsó mondata árul el egy fontos történést/eseményt, majd egy kitekintő fejezettel hagyja lógni a levegőben a dolgot), és a karakterek sem fogják meg az olvasót (a már említett elidegenítés miatt). Viszont az egyedi plüss-világ, az SK motívumok és a friss szemlélet mindenképpen érdemessé teszi arra, hogy akár a krimi műfaja iránt kevéssé érdeklődő személyek számára is tartalmas szórakozást kínáljon. Egy biztos: ne legyenek előítéleteink, mielőtt nekiállunk elolvasni. Köszönet a könyvért az Agave Kiadónak!
Kategóriák: Kép-legény
Címkék: graphic novel, hellboy, képregény, mike mignola, Ördögöt a falra, recenziós pályázat Beneveztem hát én is. A csábítás túl nagy volt, az esély pedig oly csekély, hogy nem remegett meg a kezem, mikor elküldtem az irományt az Olvass bele! csapatának. A kiválasztott mű a Hellboy képregénysorozat 2. része volt, amely a keresztségben az Ördögöt a falra címet kapta. Kiváló alkotás, a megszokott magas színvonalon prezentálva. Ha netán akadna öt felesleges perc az amúgy elfoglalt mindennapjaid során, kérlek látogass el az Olvass bele! oldalára, és értékeld szerény írásomat. Előre is nagyon köszönöm értékes segítséged! Az írás címe: Hellboy 2. - Ördögöt a falra A recenziós pályázat többi írása itt megtekinthető: Olvass bele! recenzió-pályázat
Címkék: felkérés, kultúra, magyar olvasó szövetség, olvasás
Régebben is foglalkoztatott, hogy mivel lehetne igazán feldobni a blogot. Úgy tűnt, hogy még a nagyobbnak hívott, könyvekkel foglalkozó oldalak (legyenek akár magyarok, akár külföldiek), legtöbbször megelégednek az újabb könyvek recenzióinak leközlésével, és hébe-hóba, amikor valami nagyobb horderejű díjat kiosztanak (Nobel, Booker, stb.) foglalkoznak a díjazott író munkásságával. Emellett az új megjelenéseket is jelzik, főleg azoknak a kiadóknak a terméséből, amelyekhez valamilyen módon kötődnek. Ezzel persze különösebb gond nincsen, hiszen azért egy idő után a hobbi, ha komolyan vesszük, igenis átalakulhat valami komoly, talán nagyobb hozzáadott értéket képviselő elfoglaltsággá. Na szóval, töri az ember a fejét, hogy hogyan lehetne olvasókat toborozni, érdekeltséget, aktivitást fokozni, és óhatatlanul is nyugatra vándorol a tekintetünk, ahol ha nem is nagyobb hagyománya, de kiépítettebb infrastruktúrája van az olvasásnak. Az interneten böngészve sok kezdeményezést találhatunk, amik az olvasást népszerűsítik vagy reklámozzák, egyik ilyen az International Reading Association (aminek nem túl sok pozitív üzenettel rendelkező rövidítése: IRA). Az amerikai központú szervezet céljai között szerepel az olvasás elterjesztése, olvasással kapcsolatos kutatások ismertetésére és az olvasás oktatásának minőségi javítása. A tagság fizetős, és így a legtöbb információt nem közlik a honlapon. Amennyi információ publikus, abból arra lehet következtetni, hogy főleg pedagógusoknak, oktatóknak szól a kezdeményezés, csakúgy, mint a ReadWriteThink.org oldal. Ez már kifejezetten az oktatóktól-oktatóknak sémát követi, de az is találhat magának valót, aki nem tervezi az ott megszerzett tudást nebulóknak továbbadni. A jelenleg a főoldalon is jelzett Filmek és Könyvek összehasonlítás kurzus tanácsait érdemes átböngészni, jó ötleteket adhat. A legújabb évezred kihívásaira adott válaszként és az IRA kezdeményezéseként lehet megemlíteni a Reading Online oldalt. Itt online lehet olvasgatni az IRA anyagait, persze ki is lehet nyomtatni, ha valakinek úgy tetszik. Van itt eszmefuttatás arról, hogy mi is az olvasó (Who is a reader anyway?), és még sok más, aminek felsorolását most mellőzném, nem amiatt, mert angol nyelvű és az USA-hoz kötődik, hanem mert mindenki könnyen megtalálhatja őket, ha ellátogat a honlapra. Mindezen oldalak felsorolását csak azért ejtettem meg, hogy lássuk, külföldön, és különösen az USA-ban - ahol elméletileg csak retardált amerikaiak élnek akik a gyors étkezdék menüjén kívül sokat nem olvasnak - milyen kiterjedt rendszere van az olvasás oktatásának és fejlesztésének. Mindezek után lelkesen gépeltem be a google keresőmezőjébe a Magyar Olvasó Szövetség szókombinációt, hogy utána leforrázva tapasztaljam: nincs ilyen! Van egy Magyar OlvasásTársaság (HunRA) nevű szervezet, aki elméletileg az IRA magyarországi szárnyaként dolgozik, de mint látszik a magyar irodalomoktatás színvonalán, kevés sikerrel (egy kis személyes elkalandozás: kétszer hatosztályos rendszerben végeztem az általános/középiskolát, és ennek hála már hetedikben a görög irodalmat tanulmányoztam, az Iliásztól az Odüsszeuszig minden megvolt. A rendszernek hála középiskolás koromra teljesen megutáltam az olvasást, az egyetlen kötelező, amit tényleg elolvastam Stendhal Vörös és feketéje volt). Mivel így áll a helyzet, ezért most hivatalosan is bejelentem, hogy meg kell alakítani a Magyar Olvasó Szövetséget, amely az olvasni szeretők közös fóruma lenne, egyben tanácsadó és olvasást népszerűsítő szervezet is. Célja nem az oktatás megreformálása, bár tanácsokat adhat akár a HunRA-nak is, hanem az olvasás, mint a kultúra elemi részének megismertetése, az olvasás megszerettetése, szemléletformáló rendezvények, olvasótalálkozók, olvasófórumok szervezése. A szervezet független minden kiadói, terjesztői akarattól, non-profit szervezetként objektívan kezelné a könyvek ügyét. Legfőbb célja természetesen az olvasás minél szélesebb körben való elterjesztése, ami emelné a társadalom alapműveltségét, ezáltal ösztönözve akár az elmaradottabb régiók fejlődését, felzárkózását. Ennek eszközeként közös tudásbázist kell létrehozni, ami alapján könnyebben összeállhatóak lennének az olvasási oktatások is. Egyszerű példán keresztül szemléltetve: ha kiderülne, hogy melyik könyvet szeretik leginkább a gyerekek olvasni mondjuk 8-10 éves korig (és nem valaki megmondja, hogy melyiket szeretik), akkor úgy lehetne összeállítani a tananyagot, hogy először olvasás megkedveltető kurzusok lennének (ahol megtanulnak olvasni, bevezetik őket a kritikai elemzés világába, stb.), és csak utána térnének rá az irodalomtörténetre, ami a maga valóságában elég száraz. Természetesen a MOSZ minden for- és non-profit szervezettel együttműködve dolgozna, akik hasonló vagy kapcsolódó területen tevékenykednek, hosszabb távon pedig akár koordináló szerepet is betölthetne, amivel összehangoltabb és költséghatékonyabb lehetne az ismeretterjesztés. Decentralizáltan működne; a helyi irodák lakossági tanácsadó szervezetként működnének, a helyi könyvtárakkal együttműködve, azok munkáját is segítve. Mivel a központosított rendszer valószínűleg csak vízfej szerepet tölthetne be, ezért a MOSZt irányító szakmai bizottság csak a fontosabb ügyekben döntene, amilyen a költségvetés, főbb stratégiai irányok meghatározása. Az előkészítő munkát a helyi irodák végeznék (őhozzájuk futnak be a tényleges igények), és az alapján döntene a MOSZ szakmai bizottsága. A fő költségvetést nem egyes tételenként, hanem csoportosan osztanák ki, vagyis az egyes irodák maguk dönthetnének arról, hogy hogyan használják fel a keretet, amit indikátorokkal lehetne ellenőrizni. A lényeg a belterjesség megszüntetése lenne. Vagyis ne csak azoknak reklámozzuk az olvasást, akik már amúgy is szeretnek (és akik amúgy a fő bázisát adnák a MOSZnak), hanem juttassuk el az üzenetet minél több embernek. Más típusú rendezvényekhez kapcsolódóan (pl. sport vagy gasztronómiai fesztiválok) lehetne terjeszteni az olvasás szeretetét. Ehhez újfajta szemlélet kellene, kreatív marketing megoldások (gasztrofeszten pl. ezzel a szlogennel lehetne megjelenni: Te kajálod (az olvasást)? vagy pl. techfeszteken egy 0,5*1 m-es facebook lájk gombot lehetne kirakni, ami meg lenne világítva, és meg lehetne nyomni, felette a felirat "OLVASÁS"), és persze elkötelezett csapat. De ne csak magamban ötleteljek: ha van ötleted, ami segíthetne, oszd meg itt, vagy a Facebookon: Eszkimóczy szerint a világ. Minden építő ötletre szükség van, és jusson eszedbe a klasszikus brainstorming-ötlet: nincs rossz ötlet, csak az, amit nem mondasz el. Bár nem feltétlenül szorulunk rá ennyi kiváló magyar író mellett, de ha jobban körbenézünk rájövünk, hogy jópár mű hiányzik még a magyar polcokról. Olyan, külföldön alapműnek számító könyvek sem jutnak el hazánkba, amelyik pedig az itthoni olvasóközönség figyelmét is felkelthetnék. A teljesség igénye nélkül álljon itt néhány mű, amiket érdemes lenne átültetni magyarra:
Nem volt cél az összes, magyarul meg nem jelent remekmű felsorolása, hiszen egy bejegyzés ehhez kevés volna. Várom a kommentben azokat a műveket, amikről úgy gondoljátok, hogy meg kéne jelenniük magyarul. Segítsünk a fordítóknak!
Címkék: blogisztika, Facebook, kritika
Címkék: audrey tautou, film, francia, hosszú jegyesség, vendégposzt
Egy éven belül a sokadik nagy pillanatot ünnepelhetem blogom rövidke életében: vendégposztot írtam egyik barátom, VaPe filmes blogjába. Régen itt is próbálkoztam ilyennel, de szeretném az Eszkimóczy szerint a világot tisztán könyves oldalként megtartani, ezért pl. a filmes kritikákat ezentúl donorblogokon fogom közzétenni, ahol befogadják szellemi gyermekeimet. Amúgy a bejegyzést itt olvashatjátok. Enjoy!
Címkék: disztópia, Fahrenheit 451, klasszikus, könyv, Ray Bradbury, regény, sci fi, tűzőr
Ray Bradbury - Fahreinheit 451
Pro: klasszikus alaptörténet kiválóan előadva; pazar nyelvezet; elképzelhető világkép Kontra: kisebb bökkenők az idősíkban Idézet: "A könyv: csak egyike volt azoknak a tartályoknak, amelyekbe felhalmoztuk azt, ami annyira fontos volt, hogy féltünk attól, hogy elfelejtjük. Nincs bennük semmi varázs, a varázs abban van, amit a könyvek mondanak, ahogy a világmindenségdarabjaiból ruhát varrnak nekünk." Értékelés: Talán ez is egyike azon műveknek, amiket igazán a filmvászonra adaptált verziójuk tett híressé. Az 1966-os, azóta klasszikussá vált sci-fi sokakat ismertetett meg a tűzőrség és az emberkönyvek fogalmával. De mint legtöbb esetben, itt sem sikerült tökéletesen visszaadni a könyv mondandóját, Hollywood megint belepiszkált egy amúgy fantasztikus műbe, hogy még inkább eladható és fogyasztható legyen. Ezzel magát a könyv szellemiségét vetette el, hisz a történet pontosan arról szól, hogy egy közelebbről meg nevezett nemzet eldobja magától legnagyobb kincsét: a tudást. Megunva a sok problémát, amit a tudás birtoklása ad, úgy döntenek, hogy nincs rá szükségük; patikamérlegen kiszámolják, hogy ismerni több hátránnyal jár, mint előnnyel, és hogy el kell pusztítani mindent, ami hordozza a tudás és ezzel együtt a kétség magvát. Egyértelműen a könyv jelenti az előbb felsoroltakat, ezért a népharag arra koncentrál, hogy elpusztítson minden könyvet, amit csak lehet. Külön intézményt hoznak létre ennek támogatására, a tűzőrséget, amely feladata még megmaradt könyvek felkutatása és elpusztítása. Ennek a szervezetnek oszlopos tagja Guy Montag, a tűzőr, aki arcán kaján vigyorral perzseli fel a könyveket. Élete ha nem is gondtalan, de átlagos: van munkája, hitelei, felesége. Tucatember egy tucatvilágban, mígnem találkozik a fiatal Clarisse-al, aki nemrég költözött az utcába, ahol tűzőrünk lakik. Beszédbe elegyednek, és a különc Clarisse egyre jobban Montag tudatába fészkeli magát; rájön, hogy a világ, amiben él, nem jó, sőt egyenesen pusztító az emberekre nézve. Ahogy egyre jobban szakad el régi önmagától és a világtól, amely addig körülvette, úgy csúszik le a lejtőn is, miközben egyre több konfliktusba keveredik. Tudja, hogy élete végleg kizökkent, és elveszti a fonalat, a tartást, szétesik darabjaira. Menekülnie kell, de végül megtalálja a nyugalmat a város forgatagán kívül, ahol hasonló sorstársakkal együtt vándorol addig, mígnem újra szükség lesz a tudásra, amelyet őriznek a fejükben. Ugyanis a számkivetett közösség minden tagja egy-egy könyv; mivel birtokolni nem birtokolhatják fizikai valójukban, ezért megjegyzik a könyveket, hogy aztán, amikor eljön az idő, újra elővehessék. Furcsa érzés, amikor sci-fit vár az ember, és szépirodalmat kap. Ray Bradbury magas irodalmi stílusban írta meg a Fahrenheit 451-et, és így hasonlóan kiemelkedő színvonalú Solaris mellé emelte a könyvet a képzeletbeli piedesztán. Meglepődünk, amikor az első oldalak után finom körülírások és az érzelmek pontos körülírását olvassuk, de meg is erősödik bennünk a tudat: nem szabad a könyveknek előítéletekkel nekifutni. A kezdeti meghökkenés után elmerülünk a szavak tengerében, és átadjuk magunkat az élvezetnek. Minden a helyén van, Montag karakterének fejlődése is figyelemreméltó, emberien gyarló. A történetet átfordíthatjuk a mai kor nyelvére is (márha valakinek ilyen analógiára lenne szüksége): a világ, amelyet leír, nagyon hasonlít a Mátrixban elmeséltekhez. Montag maga Neo, csak kissé depresszívebb és fáradtabb, Faber lenne Morpheus, a tanítómester és mentor, Beatty tűzőrkapitány szerepe ráillik Smith ügynökére, és még Clarissenak is megvan a helye: ő a Kék pirula, ami felnyitja Neo szemét. Persze egy ilyen kiválóan elmesélt történetnél felesleges a hasonlítgatás, de érdekességnek megemlíthető. Ha már analógia: a könyv befejezése ráillik a rousseaui vissza a természethez alapelvre. Montag, miközben hagyja magát sodortatni a folyóval, rácsodálkozik a természetre, amely mint városlakót nem érintett meg eddig. Rájön, hogy az egyszerű élvezetek az igazán tartalmasak. Elutasítja a társadalmat, és ezzel a gondolattal olyan szerzőknek ad táptalajt a munkásságához, mint pl. Douglas Coupland. Az egyetlen hibája a könyvnek az időbeliség zavara, ami sokszor előfordul a nagy pálfordulatok után játszódó könyvekre. Ha igaz, akkor a könyvek szanálása kb.50-60 évvel a könyvben leírtak előtt történt, mégis úgy van beállítva, mintha a társadalom nem is ismerné azokat, és már csak mint valami rossz emlék lenne a legtöbb embernek. Ennyi idő bőven kevés egy ilyen horderejű dolognak, bár nem mondhatni, hogy lehetetlen. Ettől eltekintve a könyv rendkívül élvezetes, a vájtszemű olvasóknak is ajánlott, akik amúgy ódzkodnak a sci-fitől. Igazán elgondolkodtató olvasmány, amely mélyebb gondolatokat is magába zár, és mindemellett szórakoztat is.
Kategóriák: Szépíró Mesterkurzus
Címkék: Boribon, Csukás István, Gombóc Artúr, irodalom, Kockásfülű Nyúl, Laci és az oroszlán, Marék Veronika, mese, Nagy Ho ho horgász, Picúr, Pom Pom, Szépíró Mesterkurzus Múlt héten sikerült egy hosszabbra sikerült barátlátogatás miatt nem felkelni időben, így a trendiség kérdéskörét tárgyaló óráról lemaradtam. Az eheti téma a mesekönyvekről szólt, erről nem szerettem volna lemaradni, ezért megacéloztam szellememet, beállítottam órámat, és elhatároztam, ha törik, ha szakad, én biza eljutok Pestre!
1. óra: Csukás István – Pom Pom Papája
Bár főleg kortárs írók tartanak előadást, akik általában nem ismertek, vagy ha ismertek is, akkor sem fogadta szívébe egy egész ország, Csukás Pisti bácsi biztos nem ilyen. Én a magam 26 évével elég fiatal vagyok, de még én is Pom Pom-on és Süsün nőttel fel, nem is beszélve a Nagy Ho-ho-ho-horgászról. Csupa klasszikus, jól ismert és főleg szeretett karakter, és mindet egy briliáns elme segítette életre, amiért nem lehet elég hálás sem gyermek, sem szülő. Pisti bácsi ütemes krákogással vág át a különtermen, és közben azon gondolkodom, hogy ez valamilyen dramaturgiai trükk, vagy tényleg kapar a torka. Leül, és huncut szemét körbehordozza a termen. Bemutatkozik, mosolygós hangja dorombolóan tör elő bajusza alól. Elmondja, ma a meséről fog szólni, én pedig leküzdve a korai keléssel járó fáradtságot, minden idegszálammal rá koncentrálok. Meséli, hogy a mese ősi, a legősibb forma az irodalomban. Már az ősember is mesével szórakoztatta a többieket a tűz körül. Nem akar kultúrtörténeti előadást tartani, inkább csak átrohanunk a történelmen. Eljutunk a népmesékig, ami véleménye szerint az emberiség legnagyobb találmánya. Ezt, ha nem is sarkított módon, de én is így gondolom. A népmesék gyűjtése fontos dolog volt, és bár nincs Kalevalánk, de szép gyűjtemény áll rendelkezésünkre. Azt mondja, a népmeséket érdemes eredeti formájukban elolvasni, amik még nincsenek gyerek-konformra átalakítva. Ugyanis a népmesék nem gyerekeknek íródtak, komoly témák is felmerülnek bennük. A népmese kincstár, a szó kincstára, amelyhez mindenkinek hozzáférése van. Bázis, amelyre építhet az ember, amin keresztül megértheti a világot. Ez az egyetlen műfaj, amely az egész világot tudja ábrázolni, és még a túlvilágot is. Rátérünk a technikára, a meseírásra. Talán ez az első óra, ahol szakmázik is az előadó, ennek pedig nagyon örülök. Az író tudatában reflexszerűen ott kell lennie a nyelv alapjainak. Az író nem tudós, nem felfedez, hanem alkot, a semmiből teremt. Mondja, a jó mese elrepül a földtől, nem áll két lábon a talajon. Mesét is elemzünk: elhozta magával az egyik Pom Pom mesét, a Szegény Gombóc Artúrt. Persze Pisti bácsi olvassa fel, és a történet közben mindenki kuncog, a húsz és az ötvenévesek egyaránt. Kivesézzük mesét; kezdjük a címmel. A cím fontos, figyelemfelkeltő. Borító odavonzza a tekintetet a könyvesboltban, ha el akarjuk adni könyvet, erre is ügyelni kell. Jelen esetben a mese reális képpel indul: Picúr megy az iskolába, és Pom Pom mellészegődik, hogy mesét meséljen. Persze Pom Pom már meséssé teszi a történetet, de ő még csak az első szint. Ő narrálja a történetet; ezt általában az író szokta. Gombóc Artúr egy réteggel mélyebbre viszi a képzeleti szintet: mese magja az ő története. Az ő karaktere a legfontosabb a mese szempontjából, ez viszi a hátán a történetet, ha egy mondattal is kiesünk ebből, hiteltelenné válik a mese. Akkor jó a történet a karakterek jelleméhez igazodik. Minden mesés elemet elfogadunk, ha konzekvensen van felépítve a történet, és nincsenek benne túlzások. A karakter a lényeg; egy jó karakter maga a történet. Tersánszky Józsi Jenő figuráit dicséri, mint kiváló példákat. Egy tanulságot von le: írjunk, mert gyakorlat teszi a mestert. Ha mesét írunk, akkor kezdjük a figurával; az lesz a meghatározója szinte mindennek.
2. óra: Marék Veronika – Big in Japan
Marék Veronika neve nem mondott sokat eddig nekem. Sejtettem, hogy valahogy kötődik a meseirodalomhoz, de el sem tudtam képzelni, hogy hogyan. Mint kiderült, ő a Kockásfülű nyúl és Boribon, a kismackó szülőanyja. Emelett nemcsak, hogy meséket ír, de illusztrálja is saját történeteit. Minden Boribonnal kezdődött. Még gyerek volt, amikor egyik este unalmában lefirkantotta az első Boribon mesekönyvet, majd lefeküdt aludni. Édesapja másnap csodálkozva kérdezte: ezt Te írtad? Miután kiderült, hogy igen, apja ragaszkodott hozzá, hogy menjen el a Móra kiadóhoz, és mutassa meg nekik. A kis Veronika persze nemet mondott, de apja megmakacsolta magát, és így az apjának kellett elvinnie a kéziratot a kiadóba. A többi már történelem: gyerekírói karrierje azóta is töretlen. Veronika története különleges elegye a szerencsének és a tehetségnek: már 4 évesen olvasott és írt, és nagyon kreatív képzelettel áldotta meg a sors. Saját elmondása szerint nem volt túl inspiráló a környezete, de nem sokkal később megcáfolja saját magát: egyik névnapjára nagybátyjától meseötletet kap ajándékba, ami aztán a Laci és az oroszlán történetében fog kicsúcsosodni. Jól mesél, de illusztrátori képességeit már nem mondanám kimagaslónak, mondjuk a kisebb gyermekeknek (akik a könyvei elsődleges célközönsége) tökéletesen megfelel. Amúgy egyik leghíresebb műve, a Laci és az oroszlán egyik oldala így néz ki:
Egyszerű, már-már sematikus formák és alakok, kevés szöveg. Pont jó! Mesél a régi rendszerről, amikor még nem becsülték meg az írókat, kiváltképp a gyerekeknek írókat, de ma is ugyanez a helyzet: ugyanazt Németországban vagy akár Japánban sokkal többért lehet eladni. Ha már Japán: Marék Veronika egyik sikertörténete a Laci és az oroszlán diadalmenete Japánban. Még a hetvenes évek végén került ki a könyv a világ másik felére, és azóta minden évben újra kinyomtatják. Ma már a félmilliós (!) példányszámnál tart. Nesze neked manga! A siker zálogát sajnos nem sikerült kiderítenie, de valószínűleg a japánok ösztönös szorongásából ered: ott az olyan jelenetek, mint amikor Lacit kiközösítik az iskolatársai, sokkal húsbavágóbb, mint itthon Magyarországon, a bully, mint az iskolák kötelező bikája nem terjedt (még) el annyira. Veronikát hallgatni amúgy maga a gyönyörűség; olyan, mint egy hetven éves gyerek. Beszél a kis ujjfigurájához, amit még Japánból kapott az egyik Laci rajongótól. Nevetgél, és amikor a flip-chartra rajzol hangokat ad ki, mint ha szinkronizálnia kellene a kukacot, amit éppen a papírra vet. Meséléssel kapcsolatban azt mondja, hogy minden mesének komolyra kell fordulnia egy ponton (amit ő könycsepp-pontnak ív), hiszen az utána következő feloldozás adja meg a gyerekeknek azt a kellemes élményt, amit a meséktől elvárnak. Többet sajnos nem maradhatok; megint el kell érnem azt a fránya vonatot, hogy éjfél előtt hazaérjek Szegedre. De a vonaton félálomban Pom Pom és a többiek dúdolják altató történeteiket a fülembe. Szép álmokat.
Címkék: belga, Brüsszel, kisregény, menekülttábor, modern könyvtár
Dimitri Verhulst - Problemszki szálloda
Kontra: Rövid Sztori: Bipul Masli, egy harmadik-világbeli sajtófotós menedékért folyamodik Belgiumban. Egy ideiglenes menekülttáborban helyezik el sok más sorstársával együtt, valahol Brüsszel külterületén. Az ő szemein keresztül látjuk a tábor kietlen és unalmas mindennapjait, ahol azért jóval több minden történik, mint azt elsőre hinnénk. Idézet: "A mázli - mondják a hegymászók, akiknek a pofájától három cetire zúdul le a gyilkos kőlavina -, a mázli hosszú távon már képesség kérdése. Ebben igazat adok nekik." Értékelés: Verhurlst mesés iróniával mutatja be egy menekülttábor lakóinak mindennapjait. A kisregény hőse, Bipul Masli, egy meg nem nevezett harmadik-világbeli sajtófotós, otthon elismert alkotó, a táborban csupán egy a sok arctalan külföldi között. Fényképezőgép vagy bármilyen más szórakoztatóeszköz nélkül átadja magát az unalomnak és társaival való együttlétnek. Bipul se nem kiemelkedő, se nem kilógó tagja a tábornak, ahol csecsenektől a négerekig mindenki megtalálható. Sorsa, csakúgy mint életkilátása, nem túl rózsás, és ez csak fokozza a nihil érzését, amit csak néhanapján tör meg egy-egy illegális szülés vagy menekülés a ködös Angliába. Az ok, amiért aztán mégsem sírunk a könyvön, Verhulst humora. Sötét, de még mennyire! Egyik fejezet elején Masli arról elmélkedik, hogy szeretné, ha egyszer fia lesz, akkor olyan legyen, mint az egyik fiú a táborból. Csak lehetőleg legyen meg a másik fele is az arcának (ugyanis az említett kisgyerek elvesztette arca egyik felét egy bombatámadásban). Szomorú, de óhatatlanul is elmosolyodsz (ha máshol nem is, legbelül), hogy képes valaki ilyen szörnyű dolgokat úgy tálalni, hogy nem forog az ember gyomra közben. A humor végigkíséri az egész könyvet, ami sajnos nem sikerült túl vastagra, pedig olvasná az ember még egy kicsit. Sokkal többet nem is érdemes róla írni; mivel egy nagy levegővel végigolvasható, ezért ajánlható mindenkinek, aki nem fél olvasni arról, hogy a mesésen fejlett huszonegyedik században mik történnek, mik történhetnek a világban, és tisztában van vele, hogy a menekültek is csak ugyanolyan emberek, mint mi magunk. Olvasnivaló:
Kategóriák: Szépíró Mesterkurzus
Címkék: Bódis Kriszta, Bohém Étterem, Jókai Anna, képzés, MÜPA, Művészetek Palotája, Szépíró Mesterkurzus Mondanom sem kell, hogy feltétlen híve vagyok a Magyar Államvasutaknak. Bár alkalmanként majdnem hétezer forintot otthagyok a MÁV kasszáinál egy oda-vissza útért, de cserébe királyi kényelemben tölthetem el azt a közel két és fél órát, amíg a vonat felvánszorog pestig. A fűtés a kabinokban természetesen nem állítható, így júliusi kánikulában utazhatunk október végén is. Ezt tetézendő, a vonatok mindig időben érkeznek, az a plusz (-mínusz) fél óra fel sem tűnik senkinek. Nem mintha akkora baj lenne, hogy fél órával többet olvashatok, de a modern magyar irodalom képviselői kevésbé értékelik, ha húsz perc késéssel érek be az órájukra. De sebaj; rajtam nem fog ki a vasút. Bár késve, de még az óra elkezdése előtt odaérek, és miután levadásztam az utolsó szabad ülőhelyet, felkészülök, hogy átadjam magam a női irodalom elemzésének. 1. rész: Bódis Kriszta - "A normális ember biszexuális" Bódis sziluettje akár egy villanás, fekete dressze teljesen beleolvad a háttérbe, ha oldalt fordul. Ebben nagy szerepe van a gyéren megvilágított pódiumnak, és Kriszta nem túl vastag testalkatának egyaránt. A mai nap témája a nőiesség, a női irodalom, így felkészülök rá, hogy nem tudok majd aktívan részt venni a diskurzusban. Néha megéri késni. A hely, ahová végülis sikerült leülni, a közönség mögött és enyhén felette van, így pont rálátok a pódiumra, és senki sem rugdossa a hátamat. Az előadónak, mint kiderül, van saját írótanfolyama, így felcsillan bennem a remény, hogy végre valami értelmes, íráshoz kapcsolódó dolgot is hallani fogok a nap folyamán. Ez a kósza elképzelés aztán gyorsan szertefoszlik, amikor beindul Bódis emancipátor gőzhengere. Mint elmondja, a nő társadalmi nem, kontextustól függ, hogy hogyan látjuk saját magunk szerepét az adott társadalomban. Észreveszi, hogy sokkal több a nő a hallgatóságban (mint ahogy azt én legutóbb is említettem), és rákérdez: miért van ez így? Több sem kell a lelkes nebulóknak, egy emberként vetik rá magukat a mikrofonra: a nőknek nincs önbizalma, több feladat hárul rájuk, mint a férfiakra, el vannak nyomva, patriarchális társadalomban élünk. Érdekes hallgatni őket, a válaszokból azt szűri le az egyszeri hallgató, hogy a legtöbb itt jelen lévő nőnek az tűzhely az origó. Úgy érződik, mintha saját magukat akarnák lekorlátolni. Említik azt is, hogy a statisztikák szerint a férfiak kevesebbet olvasnak. Feltenném a kérdést: a mennyiség számít? Nem veszik észre, hogy esélyegyenlőségi hevületükben pontosan ugyanazt a hibát követik el, mint azok a gaz férfiak: általánosítanak. "Persze, el vagyunk nyomva, nekünk sokkal többet kell tenni ugyanannyi elismerésért, mint egy férfinak!" Ennek valószínűleg van valóságtartalma, de már annyiszor hallottuk, hogy semmiféle hatással nincs ránk. Az ég kék. Jó, de mit tegyünk ellene? A kellően feltüzelt közönség interaktívvá teszi az előadást, folyamatosak a beszólások, az elismerő hümmögések, a kacaj. Kissé kényelmetlenül érzem magam, miközben körbevesz ez a képzelt kisebbségi komplexus aura. Bódis szájából ömlik a szó, de nem mindig tudok figyelni rá. Szüfrazsettek, mozgalmak, nőiesség. Bokán rúgott férfiak sírnak elbeszéléseiben, miközben vörös sörénye ördögi glóriát von feje köré. Kezdem azt érezni, hogy én vagyok az ellenség, és lassan megindul ellenem a lincselésre vágyó tömeg. Meg a hátam is fáj. A férfiak érzéketlenségéről beszél, miközben Virginia Woolf Három adomány című könyvét lobogtatja, mint a feminizmus egyik alapművét. Vicces belegondolni, hogy a könyv ott figyel a táskámban (ugyanis éppen aznap kezdtem el olvasni, anélkül, hogy tudtam volna miről fog szólni az előadás), miközben a sok emancipált hölgy, aki a termet megtölti, még csak nem is hallott róla. Miközben arról beszél, hogy "mind anyák szeretnétek lenni...", tudatosul bennem, hogy az ő előadása sem fog bekerülni a top három kedvenc közé. Kicsit hazabeszél, említi az ő társszerkesztői munkájaként is létrejött Éjszakai állatkertet, és a Kemény vajat is. Szerinte a nők az igazi társadalomkritikusok, ők látják csak igazán a társadalom fonákját. Miért nem írnak sanyargatott sorsukról? Miért hallgatnak? Valószínűleg a férfiak miatt. Bódis szerint az írás bizonytalanság; örök kétely; visszajelzések kakofóniája. Kissé kókadtan így a második óra vége felé elgondolkodom, hogy ez az egész szépíró kurzus inkább hasonlít egy közéleti kávéházhoz, mint egy írótanfolyamhoz. Kitrécselik magukat az írok, a közönség meg lelkesen bólogat: mégiscsak egy ünnepelt művészt láthatnak! "Az elnyomás rendszerében", mondja Kriszta, Magyarországra értve, és óhatatlanul is arra gondolok, hogy biztos nem járt még Mozambikben, vagy - uram bocsá' - Észak-Koreában. Betört a jóléti társadalom kis hazánkba is, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint Bódis maga, aki nem veszi észre, hogy Don Quijote harcát vívja a nem létező szélmalmok ellen; nem nyomják el, sikeres író, órákat tart, írókat képez. Ha ez elnyomás, akkor harcoljon csak ellene. Az előadás végén már nagyon idegesítő volt, hogy nem akarta abbahagyni a sok hablatyolást. Nagyon kellett már egy kávé, és amúgyis már csak olyan sziporkákra tellett tőle, ami aztán a rész címe is lett. Éva aztán megkegyelmezett, és lemoderálta Krisztát. Isten áldja meg érte. 2. rész: Jókai Anna - "Sem nő, sem férfi; író" Belép a terembe Jókai Anna, arcán erzsébeti-szigor, ősz hajkoronájáról már csak a korona hiányzik. Leül, és hunyorogva vizslatja a tömeget. Ereimben megfagy a vér, mit fog velünk tenni? De nyomban eloszlik az uralkodói légkör amikor megszólal, és átváltozik kedves mindenki-nagymamájává. Mint kiderül, Jókai mama a meghonosítója a spirituális realizmusnak (egyik előző bejegyzésemben már filozofálgattam a mágikus realizmusról, nem hittem, hogy létezik még egy ilyen szóösszetétel). Előadásában szintén a nőiesség témakörét boncolgatja, de nem amazon módjára, mint ahogy azt az első előadásban tették. Szerinte nincs női és férfi irodalom, csak irodalom van. Sokkal érettebben gondolkodik, mint Bódis, ő már hátrafelé beszél, emlékember, akinek már van miből meríteni. "Édeseim", mondja, és melegség költözik a szívembe. Beszél a viszontagságos szocialista időkről, hogy milyen kalandjai voltak a cenzor elvtársakkal. Műveiről beszél, és mint tudjuk, van miről. Akármennyire is jó hallgatni, tőle sem hallunk igazán hasznos információt; Aczél Györggyel való szóváltása nem segít kialakítani írói stílusomat. Mindenki mosolyog, olyan a hangulat, mintha mindenkinek közös nagyija lenne, és éppen a kandalló mellett hallgatnánk őt. Sokszor támadták őt még az átkosban könyveiért, lesajnálták, mert nő volt. Dacból megírta a Napokat, amely egyes szám első személyben írja le egy férfi életútját. Mint mondja, nagyon nehéz volt beleképzelnie magát ilyen mélységében egy ellenkezőnemű lelkébe, de megérte. Azt is mondja, hogy az egysíkú nemiséggel megírt művek nem maradandóak, elsikkadnak majd idővel. Empátiával és türelemmel megérhető a legtöbb ember. Az őszinteség fontos; az irodalom szembesít. A nő megtartó erő, felfogja a forrást (férfit). Beszél sorsfordító művéről, a Jákob lajtorjájáról is, amellyel öntudatlanul is a spirituális realizmus alapjait fektette le. Aztán sajnos megszakadt az előadás, de csak nekem: el kellett jönnöm, mert el szerettem volna érni a vonatomat haza. Természetesen azt is majdnem lekéstem; 2 perccel az indulás előtt kapaszkodtam fel a vonatra, hogy aztán hazafelé jövet álomba ringasson a sínek kellemes zakatolása. |
A tavalyi Booker-díjas írónőre még abban az évben felfigyeltem. Könyve érzékletesen írja le a középkori Anglia bonyolult viszonyait, Thomas Cromwell és VIII. Henrik felemelkedését. Egy kiválóan megírt történelmi regényt vehetne a kezébe a magyar olvasó, ha megjelent volna a könyv magyar fordítása, de ez eddig sajnos elmaradt. A Booker-díjasok amúgy is mostohák kis hazánkban. A világ egyik legelismertebb, regényeknek odaítélt elismerése hasonló mértékben megdobja egy-egy könyv eladásait, mint a Nobel-díj. Megnézve viszont az 
Richard Addams - Watership Down: Richard Adams első regénye a modern angol irodalom egyik legjobb írása. Nyulakról szól, akiknek menekülniük kell eddigi élőhelyük pusztulása miatt. A kálváriájuk során sok tanulságos esettel szembesülnek az állatok, akik amúgy saját nyelvvel, kultúrával, és hagyományokkal rendelkeznek. Bár 20 éve már egyszer megjelent, de sajnos elkerülte a méltó figyelem. Csak remélni tudjuk, hogy valamelyik nagyobb kiadó felkarolja, és újra kiadja.
